12.

A Szem ötezer fényévre volt attól a ponttól, ami a közönséges térben megfelelt a hiperűrben sodródó hajóroncsnak. Tizenöt nap hiperidő, mint kiderült.

Időközben talán két év fog eltelni az anyagi univerzumban.

Sztálindróm régóta fölperzselt roncs lesz már, őserdőit szétrohasztja az életfaló, majd fölégeti a robbanógáz; csupán üres városainak plasztacél csontvázai toronylanak a sivár pusztaság fölé, akár egy kiszáradt óceán halott korallszirtjei. A legtöbb város valószínűleg kusza, olvadt salakká omlott össze, mikor bolygószerte begyulladt a robbanógáz. A mérgezővé vált légkörben nincs egyetlen szabad oxigénatom sem; az is mind elégett...

Jaq gyászolta Sztálindrómot, és minden éjjel az iszonyat órájáról álmodott...

Ahogy a Tormentum Malorum közeledett a Szemhez, a hiperűr egyre kiszámíthatatlanabbul háborgott, ide-oda dobálva a hajót. Gugol komor összpontosítással navigált, kitért az árhullámok elől, melyek fényévekre sodorhatták volna őket az útvonalukról, örvényeket kerülgetett, melyek végtelen Moebius-pályára csalták volna őket, míg éhen nem halnak, s még a csontjaik is el nem porladnak.

Az Astronomican időnként tisztán látható volt. Máskor lüktető csomók keletkeztek a hipertér szerkezetében, melyek hatalmas területen szétkenték a Császár vezérsugarát, úgyhogy komoly erőfeszítésbe telt pontosan megállapítani, hol húzódik.

Gugol harmadik szeme szúrt és sajgott. Zhord folyton az ősei nevét motyogta, hogy valami törékeny kapcsolatot tartson a Szemtől távol eső, megbízhatóbb, külső kozmosszal. Ey'Lindit időnként heves hányinger vette elő; ezeket a rohamokat szigorú meditációval küzdötte le. Jaq megérezte elméjében a koncentrált Káosz első, tétován tapogatózó csápjait, a valósággal egybemosódó, rosszindulatú Káoszét. Ájtatos imával kirekesztette őket.

Végül, mikor elérték a Szem szélét, az Astronomican végleg eltűnt Gugol tudatából. Ekkorra azonban már bemérte magának legalább egytucat naprendszer árnyékát, melyek a roppant porköd mélyén bújtak meg, s tömegük és energiájuk nyomot hagyott a hipertér változékony, kavargó szubsztanciáján. Ujjai fürge táncba kezdtek a konzol fölött, és kivetítette egy hologramban e naprendszerek egymáshoz viszonyított helyzetét.

Jaq összehasonlította az így kapott ábrát a rendje feljegyzései alapján készített holotérképpel, amit a fedélzeti komputer memóriájában tárolt. Az inkvizíció időről időre érzékelők százaival felszerelt, száguldó nullhajókat küldött a porködbe, különleges védőpajzsokkal leárnyékolva. Az ilyen hajóknak tehetséges pszik voltak a fedélzetén, akik ki tudták fürkészni, mit művel az elátkozott világokon poshadó lakosság. De még a leghűségesebb, legjobban kiképzett pszik is összeroppanhatnak a démonok átütő erejű mentális támadása alatt. Az is megtörtént, hogy az áruló légiósok csapdát állítottak a nullhajóknak. Vagy a felderítők különféle természeti csapásoknak estek áldozatul. Ám az információ, ha morzsánként is, de egyre gyűlt.

- Most hová, Jaq? - kérdezte a navigátor. - Melyik elkárhozott csillagra?

Jaq letekerte a Tarotjáról a mutánsbőrt. Lerakta maga elé a Főpap kártyáját. A folyadékkristályos lapon remegések futottak végig, mintha valami zavarná. Nem csoda. A Császár befolyása itt a Szemben csak negatív lehet. Jaq egyáltalán nem lett volna meglepve, ha az összes kirakott lap fordított helyzetű lesz. Az arca gondterhelt ráncokkal barázdálva nézett vissza rá a Főpap kártyájáról.

Elmormolt egy imát, mély levegőt vett, és nekilátott a kártyavetésnek.

Mögéje... a Harlekin került a Discordia sorozatából, fordított állásban. Az alak, akin elda maszknak kellett volna lennie, ismét Zephro Cornellan titokzatos, hamiskás mosolyú arcát viselte. Ezúttal azonban passzív mozdulatlanságba dermedt.

Jaq mellett... a Démon, a tintahalszerű szörny. Hát persze. És ez is fordítva. A fordított helyzet a hidra vereségét jelentheti, hacsak nem a rosszakaratú Káosz közelsége manipulálta a kártyát.

Az akadályozó tényező... egy renegát mutáns a Discordia sorozatból. Ugyancsak fordítva. Ami talán arra utalt, hogy a Birodalom elfajzott ellenségei alulmaradnak. Vagy talán, az adott helyzetet tekintve, mégsem. Jaq nem igazán tudta értelmezni.

Kirakta az utolsó két lapot.

 És ezek oly mértékben mágikusak voltak, hogy Jaq egyszeriben úgy érezte, mintha valami őrangyal vezetné.

A Galaxis arkánumán csillagok sziporkáztak, A napok billiójából álló tengeri csillag lassan, behúzott karokkal forgott a tengelye körül, s egyszerre idézte föl Jaqban a meleg tej simogató puhaságát meg a csiszolt gyémánt tökéletességét. A tündöklő ragyogásban az Iszonyat Szeme aprócska szennyfolt volt csupán. A Galaxis kártyája Jaq felé nézett, helyeslőn és támogatón.

Az utolsó lap is pozitív jelentést hordozott. A Csillag arkánuma volt az. Egy meztelen nő - Ey'Lindi - térdelt a köves pusztaságban, s egy korsót töltött meg egy rezzenetlen vizű tóból. A feje fölött egy kék csillag ragyogott szembántó fénnyel. Hét másik, változó fényerősségű csillag rendeződött trapéz alakzatba körülötte.

Az alakzat tökéletesen egybevágott Gugol hologramjával; és azt az egyetlen, kék fényű csillagot keretezte.

Ez valódi, igazságfeltáró asztrojövendölés volt.

A Császár lelke - mely ezekben a kártyákban testesült meg - továbbra is Jaqkal volt, a Káosz sívó förgetegének dacára.

- Irány a kék csillag, Vitalij.

A kártyalapok megvonaglottak.

A Galaxison fekete pókfonalak futottak végig, sebes rothadás gyanánt. A tóból, ami mellett Ey'Lindi térdelt, kocsonyás csápok sarjadtak. Tüskés növények burjánzottak mindenfelé. Az égből véres szemgolyók záporoztak, fennakadtak a töviseken, és gennyes váladékká pukkantak szét. A Harlekin gonoszul elvigyorodott, és meglóbálta lézerpisztolyát. Mögötte baljós alakok kezdtek szökdécselni, félig emberek, félig mérges skorpiók.

Jaq saját kártyája megremegett, majd elhomályosult.

Jaq gyorsan összeszedte a lapokat, megtörve ezzel a Tarot-transz bűverejét, nehogy a Harlekin-ember fegyveréből - bár ez egész biztosan lehetetlen! - vékony energiasugár lövelljen ki, és eltalálja őt.

Tekintetét végig elfordítva tartotta, miközben megkeverte a kártyacsomagot, visszacsúsztatta tokjába, és ismét betekerte a mutánsbőrbe.

- Cornellan a nyomunkban van - mondta. - A konklávé tudja, hogy nem engedelmeskedem az utasításainak.

Ha a Tarot ennyire pillanatok alatt Jaq ellen fordult, igaz volt-e, igaz lehetett-e a kedvező jóseredmény? Vagy a kártya csak arra figyelmeztette, hogy bölcsebb dolog lenne, ha a fogadalmához tartja magát?

- Huh, az a pakli tele van poloskával. - mondta Zhord. - Ugye?

- Ezúttal nem hallottam Cornellan gúnyolódását, kis fickó. Lehet, hogy a kártya csak őrködik felettem. Amit kérdeztem tőle, azt megválaszolta, ám a szükség úgy kívánta, hogy figyelmeztessen Cornellanra is. A Császár Tarotjának saját élete van.

Miféle iszonyú hatalma lehet a Harlekinembernek, ha képes így megfertőzni mások Tarotját, mikor még csak nem is látta soha életében?

- Nyilvánvaló, hogy a kártya nélkül nem boldogulok. Különben hogyan állapítottam volna meg, hogy a kék nap az úticélunk? A saját Tarotomat nem pusztíthatom el. A lelke egylényegű az enyémmel

- Nagyszerű, főnök! És mi lenne, ha bedugnád egy sztázistartályba? Az talán lelassítaná Cornellant.

- Nem hiszem!

- Akkor miért nem veszed elő a Harlekinlapot, és lősz bele egy csinos kis lyukat? Ettől talán megfájdulna színpompás barátunk feje, nem?

Jaq felsóhajtott. Zhord valóságos varázsló volt, ami a hajtóműveket és a fedélzeti gépparkot illeti, a bonyolult teológiai problémák azonban szemlátomást meghaladták a felfogóképességét.

- A Tarot egységes egész, önálló hálózat. Ha kiragadsz belőle egy elemet, nem várhatod el tőle, hogy továbbra is összefüggő képet adjon. Mennyi idő múlva érkezünk meg, Vitalij?

- Hiperidőben talán húsz perc. Aztán meg pár nap a közönséges térben, természetesen. A Szem belsejében fogunk kilépni a hiperűrből. Amennyire láttam, itt mindenfelé törmelék úszkál. A védőpajzsokat maximális hatásfokra állítottam.

A hajó megrendült, ahogy egy hiperhullám oldalba kapta, és magával sodorta, akár egy száraz falevelet.

- Koncentrálnom kell...

Az űrt mindenfelé beteges színfátylak tarkázták, rikítóak, üszkösek és delejezők, mintha egy őrült festőművészt eresztettek volna szabadon, hogy telepingálja a kozmikus vásznat tébolyult, alaktalan lidércnyomásaival.

A gázködök skarlátvörösek, mandulaszínűek és ciánkékek voltak. Mintha folyékony epe és alvadt vér áramlott volna a Tormentum körül, ahogy a Szem napjai gáz- és porfelhőket böfögtek a végtelen űr e torz zónájába, amit a hipertér nyomása megfertőzött és megmérgezett.

Csak a legközelebbi, legfényesebb csillagok közül fénylett át egy maroknyi a gázfátylakban tátongó nyílásokon; azok is csak ködbe burkolózó, messzi világítótornyok gyanánt. A kék napot élénken ragyogó fényudvar vette körül, mintha maga az űr is lázbeteg lenne. Az is volt.

Most, hogy a Tormentum Malorum visszatért a közönséges térbe, Ey'Lindi ült a pilótaszékbe. Vitalij Gugol alvócellájában pihenve lábadozott a hiperűri utazás stresszéből. Zhord a mesterséges gravitációval babrált, amitől hol minden ólomnehézzé vált, hol szédülés fogta el az embert, és a fejébe tódult a vér. Most, hogy a hiperképernyő munka nélkül maradt, a többi monitor meg néhány nyitott hajóablak szabad kilátást engedett Ey'Lindinek és Jaqnak az odakint tobzódó fékevesztett tébolyra, hogy bolygók után kutathassanak.

A Tormentum Malorum álcázóernyők fedezetében, teljes mentális árnyékolással haladt.

Egy érzékelő felcsipogott; az egyik monitor nagytotálra váltott.

- Portyázó légióshajó - mondta Jaq. - Nem lehet más.

A másik jármű alakja gigászi rákra emlékeztetett. Ütött-kopott, barna védőpáncélját démoni emblémák díszítették. Két kiálló, ízeit ollója valószínűleg nehézség nélkül fel tudta tépni a titánburkolatot. A szelvényezett, páncélos lábak (még szőrszálak is nőttek rajtuk: lövésztornyok és szenzoros érzékelők) ütemes, evező mozdulatokat végeztek, mintha a rablóhajó rovarként mászna az űrben, zsákmányra lesve.

Jaq ellenőrizte a méretarányt, és iszonyodva döbben rá, hogy a másik jármű hatalmas. A Tormentum Malorum bolhányi volt a renegát hajóhoz képest. Azok a "lábak" valószínűleg egymagukban is kész csatacirkálók. Csak nem arra készülnek, hogy elszakadjanak a hajótesttől? Jaq maga elé képzelte, ahogy ez az űrbéli remeterák megragadja a Tormentumot, összeroppantja a burkát, mint valami csigaházat, kitines szájnyílását a repedésre tapasztja, és végtelen özönben okádja magából a szörnyszülötteket...

Ey'Lindi kikapcsolta az összes nélkülözhető fedélzeti rendszert, köztük a mesterséges gravitációt is.

- Mi a fene van? - kiabált át a sértődött Zhord egy másik kriptából.

- Kísértetet játszunk - szólt vissza neki Ey'Lindi.

A rákhajóból teleszkópos csápokon ülő szemek bújtak elő; felderítőhólyagok. Jaq oltalmazó aurát idézett maguk köré. Minden erejével arra koncentrált, hogy ne fedezzék fel a hajójukat. Addig sugározta mentális energiáját a védőpajzsokba, míg egész testét veríték verte ki, s közben arra gondolt: láthatatlanság.

A rákhajó továbbhaladt. Közben lassan megfordult, pörsenéses hasával az útirány felé.

- Ugrani készül - suttogta Ey'Lindi.

A remeterák szivárványszín robbanás kíséretében eltűnt.

A Szem egy másik csillagára; vagy a Szemen kívülre, fosztogatni.

Jaq ellazította magát. Megéhezett.

Aznap marinírozott édespatkányt evett, spicai szarvasgombával töltve.

A bolygó, ami néhány nap múlva ott puffadozott alattuk, akár mérgező klórgázban is úszhatott volna, de a fedélzeti műszerek azt jelezték, hogy a légköre belélegezhető.

Ebben a zónában immatérium szivárgott a Káosz és az anyagi univerzum között tátongó réseken, s a gonosz mágia fantomszíneivel szennyezte be a spektrumot. Az elébük táruló látványért részben a fekélyes ködök voltak felelősek, melyek a lidércbirodalmat a lenti bolygótól elválasztó védőfal hasadékain gomolyogtak át. Arról sem volt szabad megfeledkezni azonban, hogy a Tormentum Malorum utasai elől valóságos mentális miazma rejti el az alatta meghúzódó csúf látványt - a műszerfalon vörös vészfények villogtak, démonok jelenlétét jelezve.

Ha valahol, hát leginkább itt foganhatott a hidra, pszi teológusok és ravasz biotechnikusok laboratóriumaiban.

- Nem hiszem, hogy sok tisztavérű emberrel találkoznánk odalent - mondta Jaq. Ha túl sokáig van kitéve ennek a környezetnek, minden élőlény megváltozik.

Lehet, hogy a konklávé nem csupán azért volt kénytelen közvetítőnek használni azokat a csontpáncélos robotokat, hogy megfelelően szörnyű képet mutasson a helyi lakosok felé - hanem azért is, mert a robotok legalább nem voltak kitéve ellenőrizhetetlen mutációknak, amíg el nem végezték a feladatukat?

Jaqnak eszébe jutott, hogy látni nem látta a Hidra Nagymestereinek az arcát; ugyanakkor viszont a démonok mocskát sem érezte rajtuk...

- Amíg van kilátás egy jó kis bunyóra, semmi vész - mondta Zhord, leginkább azért, hogy lelket öntsön magába. Az a világ odalent nem igazán tűnt hívogatónak. Ha már maga az álarc is ennyire féregrágta, miféle szörnyű ábrázat húzódhat meg alatta?

És vajon milyen árat fizetett a konklávé, kérdezte magában Jaq, a hidra megszerzéséért? Tegyük fel például, hogy a beavatottakat tisztes szándék vezérli, de csúnyán félrevezették őket. Közreműködne-e a Káosz egy olyan vállalkozásban, amely végül a Káosz pusztulásához vezet?

Ó igen, előfordulhat. A Császárt elkeseredetten gyűlölő renegátok bárkivel szövetkeznének, ha a terv ellene irányul. Azonkívül nem valószínű-e, hogy a beavatottak leszármazottai késhegyre menő hatalmi harcot fognak vívni egymással a vezető nélkül maradt galaxis fölötti uralomért? Tételezzük föl, hogy a Tejútnak egy egész szektora, amely az egyik beavatott irányítása alatt áll, szellemvillámot bocsát a szomszéd szektorra. A mentális görcsök iszonyúak lennének. Dühöngő őrület. A mentális polgárháborútól tépett emberi civilizáció ismét kártyavárként hanyatlana az anarchiába. És a túlélők legnagyobb részének egy hiperűri parazita fészkelne a fejében, szinte felszólításként a démoni megszállásra.

De ha a Hidra-tervet a Császár kezdeményezte, ő bizonyára számolt ezzel a lehetőséggel is.

Feltéve, jutott eszébe Jaqnak iszonyodva, hogy maga a Császár épeszű. Bizonyos tekintetben eltökélt és sziklaszilárd, más tekintetben azonban... őrült. Talán a Császár egyik aspektusa nem tudja, mit gondol és tervez a másik.

Jaq ugyan viszolygott ettől az eretnek gondolattól, mégsem tudta teljesen elhessegetni.

Mi van, ha a konklávé nagymesterei tudják, hogy a Császárt lassan, fokozatosan hatalmába keríti a téboly - és mindenáron le kell taszítani a trónról, valaki mást ültetni a helyére? Ha valóban így van, ez lenne a világegyetem legszörnyűbb átka, amit még összeesküvő társaikkal sem mernének megosztani. Ezért a hazugság, hogy maga a Császár a terv szellemi atyja...

Ha ugyan hazugság.

Jaq újra föltette magának a kérdést, nem tudta-e a konklávé valami csellel rávenni a Szem lakóit, hogy közreműködjenek egy olyan fegyver létrehozásában, amely idővel épp azokat az erőket fogja megsemmisíteni, akik éltetik és eltorzítják őket. Vagy legalább arra, hogy engedjék megidézni a hidrát itt, az Iszonyat Szemében.

Ez valóban kiváló mesterhúzás lett volna...

- Orbitális védőpajzsok nincsenek - mondta a kijelzőket tanulmányozó Gugol. - Se mesterséges holdak, se harci űrállomások.

A műszerek még a miazmán keresztül is érzékeltek néhány energiafogyasztó központot. Talán féltucat lehetett belőlük, szerteszét szórva az egész világon.

Jaq megnyitotta tudatát a lenti világ számára, ugyanúgy, mint azon a rég letűnt napon, mikor árvaházi ágyán fekve megérezte Xerxes Quintuson a mentális jelenlét foszforeszkáló szikráit; csakhogy most képességei teljes ismeretében tette ezt, és minden veszedelem ellen felvértezte magát - legalábbis remélte. Hagyta, hogy elöntse őt a mocsok, és halászni kezdett benne az óhajtott jel után; tudni akarta, hogy van-e valami nyoma odalent a hidra létezésének.

- Nyisd ki a tartályt, Ey'Lindi - Korábban már közölte vele a számkódot. - Hozz egy csápot belőle...

A nő engedelmeskedett, s hamarosan visszatért egy vékony tapogatóval.

Jaq ár ellen úszott egy roppant, boltíves csatornában, mely csordulásig telve volt a kifacsart elmék ürülékével, és egy amorf alak árnyékát kereste... Kerüld el azokat a lényekét, akik ebből az alvilági áramlatból nyerik a táplálékukat! Nem szabad magadra vonnod a figyelmüket!

A csatorna hatfelé ágazott, s mindegyik új alagút ugyanolyan zsúfolt és hatalmas volt, mint maga a főág. Vigyázz arra a polipra, amelyik tapogatózva feléd fordult!

Erre mintha könnyebb lenne úszni. A hidra nyoma? Talán. Szinte biztos.

Jaq visszavonult. A csápot odaadta Ey'Lindinek, aki sietett visszarakni a sztázisba, mielőtt az álnok szubsztancia újrasarjadna.

Mikor a nő visszatért, Jaq rákoppantott az irányvonalakkal barázdált monitorra.

- Itt szállunk le. Emellett az energiaforrás mellett, de nem túl közel hozzá. És nem maradunk sokáig. Nem hiszem, hogy a Birodalom fennállása óta akadt volna olyan inkvizítor, aki portyát vezetett a Szem egyik világára.

- Mintha azt mondtad volna, Jaq, hogy odalent nem igazán örülnek az épkézláb külsejű fickóknak, ugye?

- Valóban.

- Huh, tegyünk úgy, mintha a foglyaim lennétek? - mondta Zhord. - Vezesselek titeket láncra verve? Igazán illene hozzám az elfajzott félember szerepe,. nem gondoljátok?

- Nem - szólt Ey'Lindi. - Ahhoz túl jóképű vagy.

- Jóképű? Jóképű? - A kis ember elpirult, és egészen zavarba jött.

- Tökéletes, jó megjelenésű zömik vagy.

- Jóképű? Huh. Akkor már miért nem lenyűgözően szép? - pödörte meg a bajszát Zhord kihívón.

- Csodás varacskos disznó lenne belőled - szólt közbe Gugol.

- Pofa be, háromszemű.

- Ne változzak át az ál-génorzó alakomba? - javasolta Ey'Lindi. - Akkor úgy néznék ki, mint akit megfertőzött a Káosz, nem? Kívánhatunk magunknak jobb álcázást?

Jaq csak örülni tudott a nő ajánlkozásának. Hálás tisztelettel bólintott.

- Tedd meg, Ey'Lindi. Tedd meg.